Történetek Irakból

Észak-Irakban dolgozó munkatársaink naponta találkoznak azokkal a személyes sorsokkal, melyek egy-egy híradós riportból nem látszanak: a mindenüket elvesztett családok, a vallásuk miatt üldözött keresztények, a legszörnyűbb háborús borzalmakat átélt gyermekek történeteivel. Helyszínen lejegyzett történeteket feldolgozva Lackfi János költőt kértük meg, hogy az irodalom eszközeivel segítsen közelebb hozni, miket is élhettek át ezek az emberek, tőlünk nem is olyan távol:

Neam mondja

Egy anya sohasem hagyja el a gyerekeit, de még ha egy anya elhagyná is gyerekeit, Isten akkor sem hagyja el azokat, akik szeretik. A férfi jön-megy, kétségbe esik, haragra lobban, fejébe vesz valamit, amit az Isten se tud kiverni a kemény koponyájából, és összedőlhet felőle a világ. Azt se tudom, miféle földet tapos a lába, hol izzik a cigarettája, hol kergetőzik a sok őrült gondolata. Majd küld pénzt, majd visszajön, fekete telivér paripán, harckocsi fülkéjében, örökké enyém lesz, lábam elé teríti Kelet és Nyugat minden kincsét, de most mennie kell. És megy. 

Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel se tartoznak nekem, mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének. 

Fekszem a sötétben, hallgatom a kincseim szuszogását, és már nem találgatom, hol járhat az az átkozott férfi, az az áldott férfi, Isten itt szuszog a kicsikben, akikkel harmadik éve élünk a menekülttáborban. Ha osztanak valamit, nagy a dulakodás, a tülekedés, a többiek letaposnak, hogy előbb jussanak hozzá a mindennapi betevőhöz, de marad mindenkinek, ragadozó lesz az emberből, ha kikezdi az éhség. Aztán ha jóllaktak, lesz nevetés, a párok összebújnak, a kártyások kártyáznak, valaki furulyázni kezd, valaki dohányt szerzett, elfüstöli. 

Ha eső esik, a kölkök kimennek, ugrálnak az áldás alatt, ömlik, ömlik, aztán az a játék, hogy botokkal piszkálják belül a ponyva-mennyezetet, amelyben meggyűlik az esővíz, tekintélyes pocakot növeszt. Óvatosan kell bökdösni, különben kiszakad, és minden a nyakunkba zuhog. A ponyva nagy púpja szétoszlik kicsi púpokká, majd megint összeszalad egyetlen tóvá, megunhatatlan játék, a gyerekek visítoznak, és elfelejtenek mindent, ami volt. Ebben a játékban élnek, én meg irigylem őket érte, nézem a jókedvüket, és egy kicsit megkönnyebbül a lelkem. Nem tudom, visszatérhetünk-e még egy napon Sinjarba, áll-e még a házunk, miénk-e még, ha áll, ki van ott egyáltalán a régiek közül. Attól félek, nem ismerek már senkit ott, engem sem ismer meg senki. Idegen vagyok itt, idegen lettem talán ott is.


Daleen mondja

Apa márványgyárban dolgozott, egyszer elvitt megmutatni, mindenhol szállt a por, mintha sűrű felhő ereszkedett volna le a falak közé, maszk volt az embereken, marslakóhoz hasonlítottak, fehér volt a szemöldökük, a szempillájuk. Egy napon Apa hazajött szomorúan, még a kőport se mosta le arcáról, szemöldöke és szempillája még fehér volt, mintha megöregedett volna, és mondta, hogy bezárták a gyárat, nincs tovább munka, Bashiqából is el kell mennünk. 

Nem értettem, hova mennénk, mindig itt éltünk, az utca porát ismeri a talpam, minden vakarcs kutya és cica odajön, ha hívom, mosolyogva integetnek a szomszédok, lepénykenyér csücskét nyomják a markomba. Ott, ahová megyünk, ki vár majd minket, és miből élünk, ha apa szemöldöke és szempillája többé sosem őszülhet meg? A plüsseimet hozhattam el és a nagy keresztet az ágyam fölül, ezt nézegettem elalvás előtt mindig, ahogy a mécses lángja táncoltatta.

Duhokban is lehetett élni, anyához bújni, de kenyércsücsökkel senki se várt, itt mindenki jött valahonnan, és ahogy tudott, ment is tovább. Bashiqában aztán nem a saját házunkba kerültünk vissza, idegen szagok és idegen falak és idegen kert várt. Hiába mondták anyáék, hogy nekünk adta a bácsi, akié, és ő már Ausztráliában él, a világ másik felén, mindig féltem, hogy egyszer csak jön valaki, és rám szól: mit keresel a házamban, te kislány? Megnéztük a házunk helyét, a régi utcánkat is, olyan volt, mint egy építőkocka-halom, amit összerombolt egy csúfolódó nagyfiú. Az egyik régi kóbor cicámat is láttam, ott feküdt kinyúlva, csupa fehér kőpor borította a bundáját, anya szerint nem szabad hozzányúlni, beteg lehetek tőle. Apa szerint nem biztos, hogy tudunk maradni, nem olyan egyszerű minden, mint régen, amikor még a márványgyár működött. Anyánk felnevetett, hogy a kőpor azért hagyott egy kis emléket, apám hajában látszik pár ősz hajszál. 


Shamil mondja

Ott volt a jel a kapunkon, ők festették fel, megjelöltek vele minket a halálra. Ugyanaz a nyelvünk, ugyanitt élünk, csak másik templomba járunk, mi lettünk a halálra ítéltek. Eleven halottak. Egyik szomszédomnak átköszöntem, mint szokásosan, végighúzta mutatóujját a torkán.

Milyen apa az, aki helyben bevárja, hogy érte jöjjenek, és fiával együtt lemészárolják, lányait-feleségét megerőszakolják? Ott volt a jel, eltörölhetetlenül. Bátyám háborgott, karddal várja be őket, nem adja olcsón az életét. És a családja, kérdeztem. Inkább megöli őket, ne kerüljenek ellenség kezére. Sírva fakadt a telefonban.

Huszonnégy óránk volt elmenekülni, mit vigyen az ember ilyen útra? Elhagytuk Moszult, mintha szívünket téptük volna ki a mellkasunkból. A kivezető úton lépten-nyomon megállítottak a géppisztolyosok. Átkozott jó szimatjuk volt, az első checkpointon kiszedték a ruhák közül az ékszereket. A ruhákat megtaposták. A második csapat megtalálta a váltáscipőm talpába rejtett bankjegyeket, késsel minden cipőt széthasogattak. A harmadikon előhúzták nagymama ősrégi szőnyegét a csomagtartó mélyéről. Minden állomáson zsugorodott kicsit a jövőnk, de megmaradtunk egymásnak. 

Shekanban éltünk három évig, a száműzetés keserű kenyerén. Egy kis boltban dolgozhattam, összespóroltuk az albérletre valót. Egymás nyakán éltünk, de éltünk, nem volt jel a kapunkon. A harcnak vége, de Moszul nem biztonságos, sötét árnyak lakják még mindig. Bashiqában lakunk, vadonatúj házban, hálásak is vagyunk, itt nincs más jel az ajtón, mint a kis tábla, amit kiakasztottunk: Hozott Isten! Itt akarunk élni, az élők földjén, ahol apáink éltek és apáink apái, de ha nincs munka, meg kell tennünk a hosszú utat, át kell kelnünk a tengeren. Ez már nem rólunk szól, hanem gyerekeinkről és gyerekeink gyerekeiről.


Hannaa mondja

Csak mi voltunk egymásnak, én és Faeu, egymás kezét fogtuk a furgon hátulján ülve, a batyunkat kiforgatták, mérgesek voltak, hogy nincsen semmink, pedig mondtuk, hogy nincsen semmink. Arcunkba nyomták a géppisztolyokat, de úgy se tudtunk mást mondani, mint hogy nincsen semmink. Látták ők is, agyonlőhettek volna, kevesebbért is agyonlőttek embereket. Nem embereket, keresztényeket, mi nem számítunk embernek errefelé mostanában, dicsőség véget vetni az életünknek, homlokunkon ott az átok jele. Ha nem tagadjuk meg a hitünket, semmi esélyünk.

A gyerekek már Európában, ha küldtek repülőjegyet, meglátogattuk őket, de eszünk ágában sincs hozzájuk költözni. Itt születtünk, és itt is halunk meg. Szkájpolunk az unokákkal, és fáj, hogy ritkán dögönyözhetjük meg őket úgy igazán, de ez a sorsunk, Isten adta az eget fölénk, a földet alánk. A tükröt kellene szembe köpnöm azon a napon, mikor kimondanám, Uram, elhagyom a földet, melyen élnem rendeltetett. 

Faeu kezét fogtam, amikor abban a sötét templomban hevertünk több száz másik emberrel, éreztem a dohányszagát. Nemigen volt már dohánya, erősen meggondolta, mikor sodorjon egy-egy cigarettát, egyre vékonyabbakat sodort. Hevertünk a megmaradt ruháinkon, a templom jéghideg padlóján, a fülledt emberszagban, a sokféle hortyogásban, kinti fény szitált be az íves ablakokon. Mindig azt vártam, hogy üvöltő harcosok törnek be géppisztollyal, rajtunk ütnek, de elhessegettem a képeket, a félelem nem az Úrtól való.

Barátok segítettek, volt hol laknunk addig is, nem néztek ránk ferde szemmel, nem éreztük, hogy ingyenélők lennénk, mások jósága tartott a felszínen. A gyerekek folyton üzengettek, küldik a repülőjegyet, ne őrüljünk meg, de mi maradni akartunk, épp most, épp itt. Sírtunk, mikor újra láttuk az otthonunkat, sírtunk az örömtől, a fájdalomtól. Mi volt és mivé lett. 

Faeu már nem úgy emelgeti a köveket, mint hajdan, itt is kellett a segítség, mások jóságából épültek újra a falak. Mi maradunk, ki maradna, ha mi nem maradnánk? A szívünk hasad meg, ahogy látjuk a fiatalokat: itt is, ott is felröppennek csapatostul, családostul, mint a madarak, elmennek, vissza se néznek. Elszállnak, mint Faeu cigarettájának füstje. Mi maradunk csak, csikkek, akiket elszívott az élet. 


Iraki segélyprogramunkat online adományozással vagy banki átutalással a 11705008-20464565-os OTP számlaszámra, a közlemény rovatban "Irak" megjelöléssel lehet támogatni.

Minden kis segítségre szükség van!